9. Káosz az agyban

Miután Justin kidühöngte magát, és kitisztult a fejem, úgy gondoltam, felteszek neki pár kérdést.

-Ki rabolt el? Mi volt az a szag? És honnan tudtad, hol vagyok? - kérdeztem félénken, felkészülve az ordítására, közben melléültem, kissé kimerült tekintettel rám nézett - Kérlek, mondd el, szeretném megérteni.

-Aki elraboltatott, az egy semmirekellő kis ribanc, két évvel ezelőtt került a többiek közé, de aztán meguntam, hogy képtelen volt felfogni: Akit én megdugok, az az enyém, amíg igényt tartok rá. Viccesnek találta, hogy fűvel-fával lefeküdt és még büszkén mesélte nekem, mekkorákat kefélt egyes szerencsétlenekkel. Egy idő után megelégeltem és elzavartam a bús picsába. Azóta minden csajomat elraboltatja, elviteti oda, ahova téged is és megpróbálja megfojtani őket. Ezzel akarja elijeszteni tőlem mindet, csak nem jön neki össze. A szag, amit éreztél, az csak egy kis gáz záptojással keverve. Nem halálos, elájulsz tőle, ennyi. És onnan tudom, hogy hova vitt, hogy az első három csajom felhívott, miután felébredt.

-Nem lehet leállítani ezt a nőszemélyt? Meg amúgy sem vagyok a csajod!

-A csókunk az utcán nem ezt mutatta. Ő mindenhol ott van, ahol én. Most is odakint van az erdőben, megpróbál közelebb jutni.

-Erdőben? - kérdeztem, majd kiegyenesedve keresni kezdtem egy ablakot, de nem volt a közelemben egy sem, a fényt a lámpák szolgáltatták.

-Igen, Lisa. Az erdő közepén vagyunk. - duruzsolta a fülembe, ujja végigsiklott a nyakamon - Itt senki sem hallja, ha sikítasz!

-Justin, ezt fejezd be, engem nem kapsz meg. - toltam el magamtól, majd talpra álltam, hangosan megkordult a gyomrom, csak ekkor vettem észre, hogy mennyire régen ettem utoljára - Van valami kajád?

-Szétnézek a konyhában, addig maradj itt.

-Rendben.

Kissé megilletődve kezdtem el nézelődni a helyiségben, amíg rá, illetve az ételre vártam. Eléggé luxuskörülmények uralkodtak az épületben, nagyon ízléses volt minden, mégis teljes mértékben modern faház volt. Teljesen belemerültem a látványba, annyira, hogy észre sem vettem magam előtt a gőzölgő ételt. Justin halk kuncogása vonta el a figyelmemet a bámészkodásról.

-Költözz ide nyugodtan, jól elleszünk mi ketten!  - kacsintott perverz vigyorral, mire megforgattam szemeimet és a kajára néztem - Jó étvágyat. Miután végeztél, mosogass el!

Még én mosogassak el?! Na ez már a bunkóság legfelsőbb foka. Na, mindegy, nem érdekel, éhes vagyok, lássuk, mit kaptam. Sült hús, petrezselymes krumpli és saláta nyakon öntve valami gusztával. Ennél jobbat nem is kívánhatnék!

-Köszönöm szépen! - küldtem neki egy hálás mosolyt, igen, hálás voltam, amiért nem egy zacskó chipszet hozott nekem - Bevallom, azt hittem, egy zacskó valaminél többre nem fogja futni, de kellemesen csalódtam!

-Megmentetted az életem, mégpedig eléggé szokatlan módon. Az a legkevesebb, hogy normális ételt adok. Na, egyél, jobban szeretem, ha csendben vagy.

Nem szóltam, még a végén elveszi a kajámat. Hozzáláttam az evéshez, ő magamra hagyott, jobb is volt, világéletemben utáltam, ha valaki bámult, miközben én ettem. Nagyon finom volt az étel, minden egyes falatját kiélveztem, egyáltalán nem számítva arra, hogy hirtelen fülsüketítő szirénaszó töri meg a békés csendet. Az evőeszközöket elengedve a fülemhez kaptam mindkét kezemmel, körbenéztem, hátha látom Justint, két másodperc múlva ő suhant el mellettem és két gombnyomással a falon elhallgattatta azt a borzadályt. Két kis zacskóval a kezében tért vissza hozzám, felrántott a karomnál fogva és egy szekrényhez húzott.

-Justin, mi a fene folyik itt? - kérdeztem ijedten, arca teljesen eltorzult a rémülettől.

-Ebben a zacskóban kaja van, a másikban térkép, fegyver és pénz. - nyomta mindkettőt egymás után a kezembe, majd kinyitotta a szekrény ajtaját, hadart, alig értettem a szavait - Bújj be ide! A térképen bejelöltem, merre jutsz haza. A pénz buszra van, a maradékot arra költöd, amire akarod. Fontos: bármit hallasz, vagy látsz, nem sikítasz, nem jössz elő, meghúzod magad és vársz. Este jössz csak elő. A fegyver arra kell, hogy megvédd magad a vadállatoktól, nagyon vigyázz vele, könnyen elsül. Lehetőleg ne nyírd ki magad. Ha velem történne valami... Felejts el. Lépj tovább sohasem léteztem, sohasem beszélgettünk, nem ismertél sohasem Justin Bieber nevű srácot. A te érdekedben kell ennek így történnie! Megértettél mindent, amit elmondtam?

-A-Azt hiszem, igen. - néztem zavarodottan szemeibe - Justin, mi...?

Nem engedte, hogy folytassam, ajkaival fojtotta belém a szót, testéhez húzott, szorosan magához ölelt, mégis gyengéd volt mind a csókja, mind az ölelése. Remegett. Eddig sohasem mutatkozott rajta félelem, sohasem félt semmitől sem, még a nagy benga állat biztonsági őrtől sem, aki a suli bejáratánál áll. Ez valaki más. Valaki hatalmasabb, aki könnyen össze tudja őt roppantani. Az én kis világomban ő volt a legnagyobb bunkó a világon, akinek nagy hatalma volt a suliban, ezért eddig bele sem gondoltam, hogy bizony vannak nála hatalmasabb erők is.

Fél perc is eltelhetett, mire elengedte ajkaimat, megcirógatta az arcomat, elmosolyodott, majd a szekrénybe tuszkolt és rám zárta az ajtót. Parancsainak eleget téve eltakartam magam az összes ruhával, amit találtam, egyetlen egy sejtem sem lógott ki a ruhahegy alól, a lehető legkisebbre összehúztam magam, és vártam az estét. Fogalmam sem volt hirtelen, mennyi is az idő, nagyon nehezen halásztam elő a telefonomat a farzsebemből, óvatosan megnéztem, még dél sem múlt. Szuper! Azt hiszem, alszok egyet.

*   *   *

Éjfélt ütött az óra. Már lassan kilenc órája csend van. Igazából a sziréna után semmi komoly hangot nem hallottam, csak futkosást, ajtócsapkodást, ennyi.

Leemeltem magamról a súlyos ruhahalmot, majd feltápászkodtam az ökörpisilésnyi helyen és kinyitottam a szekrény ajtaját. Óvatosan kikukkoltam, sehol senki. Előkotortam az egyik szatyorból a kaját és beleharaptam, eszembe jutott a festmény Jézus utolsó vacsorájával. Lehet, hogy nekem egy szottyos szendvics lesz az utolsó vacsorám. Igazándiból ez már egy késő éjszakai nassolás. Ó, te hülye, kussolj már!

Miközben haladtam a kijárat felé, elfogyasztottam a szendvicsemet, az ajtóba érve pedig elővettem a térképet és széthajtogattam. Piros filctollal be volt jelölve az út, hogy merre menjek az erdőben, a kanyaroknál volt egy kép, rajta egy megjelölt fa. Csak nem tévedek el. De szart se látok a sötétben, így viszont biztosan eltévedek.

Ismét belenyúltam a zacskóba és megfogtam valami hideget. A fegyver. Undor fogott el, másrészről pedig féltem, mi lesz, ha én azt elsütöm. Leginkább magamat lőttem volna le, hogy belekeveredtem ebbe. Ha nem csókoltam volna meg, ha nem lettem volna olyan kíváncsi... És ha az a valaki megöli? Mindig is a halálát kívántam, de azért mégis, nem gondoltam komolyan. Istenem, ez az én művem? Biztosan nem... Kussolj már!

Tovább kutattam a szatyorban és megtaláltam azt, amit kerestem: egy zseblámpát. Bekapcsoltam, leakasztottam a fogasról Justin vastag pulcsiját, felvettem a kabátom alá a saját pulcsimra (pusztán a hideg és a nagy szél miatt, ami kint volt), aztán imádkozva, a zacskókat magamhoz szorítva elhagytam a házat.

Istenem, most segíts meg!