11. Hős

A harmadik és a negyedik nap is eltelt, már nem tudtam észnél maradni, kiszáradtam, éheztem, és száz százalékosan a halál szélén álltam. Elfogadtam a sorsomat. Meg kell halnom. Az utolsó adag levegőt szívtam magamba, aztán már semmit sem éreztem. Megláttam a fehér fényt, és besétáltam, ott várt rám egy hófehérbe öltözött srác, és tudtam, kicsoda ő: Justin halott barátja.

-Szervusz, Elizabeth! - köszöntött kedves mosollyal, majd felém nyújtotta a kezét, tétován megfogtam, mire kezet csókolt nekem, teljesen elvörösödtem (Justin is lehetne inkább ilyen) - Örülök, hogy találkozhatunk!

-Üdv! - köszöntem kissé szégyellősen, majd körbenéztem, semmit sem láttam a vakító fehéren kívül - Hol vagyunk?

-Ez az "előszoba", ide lépnek be az eltávozott lelkek.

-E-eltá... Meghaltam... - döbbentem le, bár nem igazán értettem, miért, hiszen tisztában voltam azzal, hova kerültem és mi történt velem.

-Kérlek, gyere velem! - indult el maga után húzva a kezemet.

-Rendben.

És amint kimondtam, már ott sem voltunk. Egy csodaszép réten jelentünk meg, kezünk szétcsúszott, automatikusan helyet foglaltam a fűben, ő is így tett, mellém ült.

-Beszélnünk kell valamiről. Vagyis inkább valakiről. Justinról. - kezdte elkomorodva a beszélgetést, közben lábai között a fűre nézett, ujjaival végigsimított pár szálat - Meg kell mentened!

-Mégis mitől mentsem meg? És hogyan tehetném? Hiszen meghaltam!

-Lisa, Justin bolondul érted! Csorog a nyála, amikor meglát téged! - kuncogott fel, miközben rám nézett - Szerelmes beléd!

-Ugyan! - pufogtam fintorogva - Ha annyira szerelmes belém, miért van annyi kurvája? Ezt mondd meg nekem!

-Mert magára akarja vonni a figyelmedet! Csak rosszul csinálja és bele fog ebbe dögleni, ha így folytatja tovább. Botor módon elfecsérli az idejét, mert képtelen rájönni, hogy nem így kell téged elcsábítani! Kérlek, tereld a helyes útra!

-Honnan veszed, hogy szerelmes belém? Bocsi, de nekem elég valószínűtlennek tűnik.

-Minden este hozzám imádkozik, tanácsot kér, hogy hogyan szerezzen meg téged! De nem veszi észre a jeleket!

-Nem tudok rajta segíteni. Három éven keresztül paraszt volt hozzám, semmi olyat nem tud tenni, amivel megszerettethetné magát velem! - jelentettem ki talán túlságosan is határozottan.

-Ezt te sem gondoltad komolyan... - nézett rám félmosollyal, majd ismét a tökénél kezdte el bámulni a füvet.

-A világon nincs olyan tett, amivel meg tudná változtatni a véleményemet!

-Segíts az öcsémnek! - fakadt ki, könnyes szemekkel rám nézett, én pedig döbbenten hátrahőköltem.

-A te-testvéred? de hogyan? Hiszen nem ugyanaz a vezetéknevetek!

-Nem vér szerinti öcsém. A haverom, és a fogadott öcsém is, nagyon szeretem és csak a makacs éned tud rajta segíteni! Kérlek!

-Én makacs?! - háborodtam fel, még hogy én makacs vagyok, én inkább épeszűnek mondanám magam, nem makacsnak.

-Szereted őt. Csak túlságosan utálni akarod őt, ezért képtelen vagy beismerni.

-Nem félek beismerni, hogy szeretem. De Justin egy fasz, ezért nem vagyok hajlandó kedveskedni neki. Azt kapja, amit ad. Téma lezárva. Segítenék neki. De először neki kell változnia, és csak aztán kap kedvességet. Ennyi.

-Igazad van. De egyet kérek. Szeresd.

-Hidd el, szeretem. De nem enged a közelébe a szarságaival.

-Jól csókol, mi? - kérdezte vigyorogva egy rövid hatásszünet után.

-Igen, jól csókol. Volt ideje gyakorolni, az biztos. - forgattam meg szemeimet, majd csak néztem a lágyan hullámzó füvet a távolban.

-Mikor felébredsz, el fogsz veszíteni valakit. Egy barátot.

-Keith nem a barátom. Már régóta nem. - feleltem halkan, majd szemeimet lesütve útjára engedtem feltörő könnyemet.

-Ilyen érzés elveszíteni valakit. Talán most már egy kicsit megérted őt. Miután én meghaltam, neki senki sem mondta meg, mi a helyes és mi a helytelen. Senki sem állt mellette. Egyedül állt fel és lépett rá egy útra. Légy az angyala, és vezesd jó irányba. Kérlek!

-Megteszem, amit tudok. Ígérem!

Amint kimondtam ezt, valamilyen erő berántott a sötétségbe, onnan pedig vissza a testembe. Valami csipogott mellettem, egy férfi ordibált, sürgetett egy másikat, sziréna is szólt, káosz volt az egész. Ki kellett nyitnom a szemem, de nem ment, egyszerűen nem tudtam. Fájt mindenem, ordítani akartam, de azon kívül, hogy kinyitottam a számat, semmi nem történt.

-Tarts ki, mindjárt a kórházba érünk! - fogta meg a kezem a mellettem ülő, piros ruhás fazon, majd biztatóan elmosolyodott, másik kezemmel a torkomban lévő csőhöz nyúltam, feszítette a légcsövemet, nagyon fájt - Várj, kiveszem! Amikor szólok, fújd ki a levegőt. Egy, kettő, három, most!

És kihúzta azt a szart. Maga a folyamat annyira ingerelte a torkomat, hogy öklendezni kezdtem, oldalra fordított a mentős, nehogy belefulladjak a hányásomba, ha esetleg az is jön, de szerencsére nem jött ki semmi a könnyeimen és a taknyomon kívül.

***

Legalább egy órája alvást színlelek, nem akarok senkivel sem találkozni, vagy épp beszélni. Nem voltam abban az állapotban. Folyamatosan anya járt az eszemben. Jól van? Él még? Vagy Keith megölte? Bár tudnék róla valamit!

Hirtelen az ajtó nyílását és csukódását hallottam meg, a kettő között pedig rengeteg léptet. Mindegyik lapos, leginkább sportcipő, csak egy volt, amelyik hivatalosabbnak tűnt. Talán egy rendőr?

Kinyitottam a szemem és megbizonyosodtam elképzeléseimről. Igen, egy rendőr jött be a srácokkal, és Keithszel együtt. Keith...

-Jó napot, kisasszony. - üdvözölt halkan a rendőr, majd leült mellém a székre, a többiek körém gyűltek, Keith megfogta a kezem, úgy viselkedett, mintha teljesen normális lenne minden, és ez idegesített - Szeretnék feltenni önnek egy-két kérdést a történtekkel kapcsolatban.

-Nos... - nyeltem egy nagyot, tudtam, hogy húznom kell az időt, Justin egy barom, de nem hagyhatom, hogy bajba kerüljön olyanért, amit nem követett el, a szívem majd' kiugrott a helyéről - Nem igazán emlékszek a történtekre... Homályos az egész... Valaki elvitt...

-Állítások szerint egy Justin Bieber nevű illető rabolta el önt. Igaz ez?

Felsóhajtottam és az üvegajtó felé néztem. Ott ült a széken, a szemeimbe nézett és a szokásos rossz fiús mosolyát vette fel, majd kacsintott egyet.

Ez volt a jel. Azonnal Keithre néztem és mielőtt reagálhatott volna, elmondtam mindent a rendőrnek, ő menekülni próbált, de Justin úgy kigáncsolta, hogy repült legalább három métert. A rendőr bilincsben vezette el. Olyan gyorsan történt minden, hogy hirtelen fel sem fogtam: szabad vagyok, nincs nyomás és Keith sem tud ártani édesanyámnak.

Hirtelen kinyílt az ajtó, Justin lépett be laza mozdulatokkal, becsukta maga után az ajtót, majd leült oda, ahol nemrég még a rendőr várta a válaszomat.

-Jó nagyot repült, mi? - vigyorgott, szétterpeszkedett, majd térdére könyökölve előre hajolt - Azt hitte, eltehet láb alól. Nem tudja, kivel kezdett ki.

-Mi van az anyámmal? Jól van? Ugye semmi baja? - tettem fel sorra a bennem felmerülő kérdéseket, a válasz csak egy kuncogás volt - Mi az?

-Nyugi, édes, intézkedtem!

-Édes? Honnan veszed a bátorságot, hogy.... - kezdtem el indulatosan, majd eszembe jutott a beszélgetésem a haverja szellemével, felsóhajtottam - Kérlek, ne becézgess.

Nem szólt, csak felsóhajtott, én pedig fogtam magam, kimásztam az ágyból és könnyezve a nyakába borultam. Megmentette az édesanyámat. A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha ilyet tesz értem.

-Köszönöm, Justin! Köszönöm, hogy megmentetted édesanyámat! - mormoltam a vállába halkan, közben karjait körém fonta, nyakamhoz szagolt, amitől kirázott a hideg.

-Nincs mit, Lisa. - felelte suttogva, majd kartávolságnyira eltolt magától és végignézett rajtam: az ölében ültem - Szexi ez a kórházi köntös! Nincs alatta semmi.

Ki akartam kelni az öléből, hogy visszafekhessek, de nem hagyta, kezeit hátamra simította és visszatartott, majd velem együtt felállt a székből és úgy, ahogy voltam, kivitt az épületből.